Itt ülök megint, tán nagyobb bátorsággal, mert megnyugtatott egy kéz, mely eltaszított, még mindig benne bízok és tőle várok valamit...
Szégyellem magam, hogy ilyen vagyok, hogy nem tudok dolgokat oly egyszerűen megérteni, félek a világtól, ami körülvesz és a változástól. Magamban is tudtam, éreztem eddig mindent, de nem mertem beletörődni és félek, hogy ez is csak egy pillanatig tart. Kínoznak az emlékek, a vágyak, a magány mi körülvesz...
Rossz volt hallani, hogy "Vége" és rossz, hogy mindig visszacseng ez a szó, nem hagy nyugodni, szét akar bomlasztani. Tudom te más vagy, mint én, de mégis te voltál a legközelebb hozzám eddig, te tudsz erőt adni énnekem és most rossz, hogy megint tőled várom, mikor magam oldhatom csak meg, és nem azzal, hogy hívlak, hogy gyere meg, hogy az őrültség határára sodródom. Erős akarok lenni, hogy ezzel együtt az élet minden akadályát le tudjam győzni és a legfőbb nem akarok magam megváltozni, nem akarok más ember lenni, mint ami vagyok, azt akarom, hogy mindig is érdekeljen, szeressem azt, amit most. De most se ismerem magam egészen, hogy tudok így nem megváltozni...


Köszönöm, amit eddig adtál énnekem...